Család

Családi adatai nem ismertek, családnevét valószínűleg 1904-ben változtatta meg (vagy 1904-től alkotott ezen a néven).

Iskola

Középiskoláit Nagyváradon, a premonteri gimnáziumban (1893–1896) és az állami főreáltanodában végezte (1896–1901); a főreáltanodában éretts. (Adler Sándor néven, 1901), a budapesti tudományegyetemen filozófiát és jogot hallgatott (Adler Sándor néven, 1901–1902), majd Telcs Edénél és Stockholmban, Christian Erikssonnál szobrászatot tanult (1902–1904).

A középiskolában Dutka Ákos és Hegedűs Nándor osztálytársa, az egyetemen Juhász Gyula évfolyamtársa volt.

Életút

Tanulmányai befejezése után a Nagyváradi Napló munkatársa, segédszerkesztője (1904–1908 és 1913–1916. dec. 31.); közben öt évet Svédországban, Norvégiában, Dániában és Németországban töltött (1908–1913). Svédországi lapok magyarország tudósítója, szakírója, ill. a XX. század, Az Ujság és a Szocializmus c. folyóiratok svédországi tudósítója (1909–1913). A stockholmi olimpia idején több napilap is közölte beszámolóit a versenyekről (ő az egyik első helyszíni olimpiai tudósító, 1912). Hazatérése után ismét a Váradi Hét szerkesztője (1917–1919). A Tanácsköztársaság alatt a Vörös Ujság belmunkatársa (1919), a bukás után ismét Németországban és Svédországban élt (1919–1921), majd Pozsonyban telepedett le (1921). A pozsonyi Nemzeti Kisebbségek c. lap szerkesztője (1921–1923), A Reggel c. napilap belmunkatársa, szerkesztője (1922–1933), majd az utód Magyar Újság szerkesztője (1933–1938). A pozsonyi Népújság c. hetilap főszerkesztője (1923–1938), nyugdíjazták.

Antal Sándor Nagyváradon született, elemi és középiskoláit is ott végezte, majd Budapesten volt bölcsészhallgató. Tanulmányait nem fejezte be, mert érdeklődése a szobrászat felé fordult: érméket, plaketteket kisebb domborműveket készített. Művészeti tanulmányai kiegészítésére Stockholmban, Christian Erikssonhoz (1858–1935), a modern szobrászművészet egyik úttörőjéhez utazott. Eriksson éveken át domborműtervezéssel foglalkozott, ő tervezte többek között a Svéd Királyi Színház homlokzati díszeit és a stockholmi olimpiai stadion frízeit. Antal Sándor Svédországban kiválóan megtanult svédül és a modern svéd művészet mellett a svéd irodalmat és a társadalmi viszonyokat is tanulmányozta. Hazatérése után a Nagyváradi Napló munkatársaként Ady Endre baráti köréhez tartozott, s tevékeny szerepet játszott a költő köré szerveződött irodalmi csoport és A Holnap c. korszakos jelentőségű irodalmi antológia (Ady Endre, Babits Mihály, Balázs Béla, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Juhász Gyula és Miklós Jutka versei) kiadásában. Antal Sándor szerkesztette a kötetet és ő írta az előszót is. Az előszó első változata nem maradt fenn, de a kortársi visszaemlékezések szerint Antal „gyilkos dolgokat” írt, ezért azt nem fogadták el a többiek, újra kellett fogalmazni. Valószínűleg dühös kirohanásokat intézett az ún. hivatalos irodalom ellen, túlzottan radikális véleménye miatt visszakoznia kellett (Miklós Jutka családja személyes okokból nem engedte azt a szöveget kinyomtatni). A névadás nem 1908. ápr. 1-jén történt: máj. 6-án a nyomdára kész antológia címe még mindig Hétmagyarok volt, jóllehet 1908. ápr. 9-én a Nagyváradi Napló hírrovatában már közölte Antal Sándornak A Holnap c. cikkét. (Ez azt valószínűsíti, hogy a későbbi Ady névadási legendával ellentétben az irodalmi csoportosulást talán Antal Sándor nevezte el, radikális irodalmi véleményéhez pedig igencsak illett „A Holnap”). A kötet megjelenése előtt távozott Nagyváradról, és egy kisebb európai út után Svédországba költözött, így nem vehetett részt az Ady és A Holnap körül kialakult küzdelmekben. Egyes vélemények szerint személyesen is megismerkedett August Strindberggel (1849–1912), lefordította néhány írását, ill. több esszét írt munkásságáról.

Antal Sándor második svédországi „emigrációja” idején írta nagyregényét, A trondhjemi herceg kíséretében c. önéletrajzi művét (1911-ben kezdte el közölni Kiss József A Hétben; a gyomai Kner Kiadó gondozásában 1913. jan.-ban jelent meg; Rákosi Jenő írt róla egy részletes recenziót!). A történet főhőse egy fiatal szobrászművész, aki Párizsban feltűnést keltett egyik munkájával, egy bronz lovagszoborral. A fiatalember hírnévre és gazdagságra tett szert alkotásával, majd Salzburgban találkozott régi ismerősével egy „félvilági” nővel, aki épp a trondhjemi herceg kíséretéhez csatlakozott. A herceg is felfigyelt a fiatal művész tehetségére, szerződést kötött vele, azzal a feltétellel, hogy állandóan a rendelkezésére kell állnia – munkáival. Miután a herceg és kísérete Stockholmban telepedett le, nemsokára új megbízást kapott az ifjú, Mária hercegnő portréját kellett megmintáznia. A herceg megkérte Mária kezét, s a portré lett volna az ajándéka, amit majd a világ egyik leghíresebb fiatal szobrásza alkot meg. A két fiatal sok időt töltött együtt, egymásba szerettek, a viszonyból egy kisfiú született. A trondhjemi herceg mégis feleségül vette Máriát, a szobrászlegény pedig irtózatos dühében és elkeseredettségében megölte a herceget. A fiú Párizsba menekült, ahol világszerte ismert és elismert művész lett, de sohasem látta többé sem a gyermekét, sem az édesanyját (a történetet a szobrász maga mesélte el egyes szám első személyben). A regény igen nagy feltűnést keltett, mert brutálisan egyszerűen beszélt szerelemről, érzelmekről, gyilkosságról, bűnről, anyáról és gyermekéről. A stílusa naturális, erotikus részletei olykor szándékosan megbotránkoztatóak. Feszültségkeltésben, történetvezetésben sokat tanult Bródy Sándortól, cinizmusával pedig túl is tett mesterén.

Antal Sándor a svédországi eseményekről rendszeresen tudósította a század eleji radikális folyóiratokat és néhány napilapot. Sok tanulmányt, kisebb írást közölt a helyi munkásmozgalom történetéről, eredményeiről, a munkás-érdekvédelem sajátosságairól, a munkásbiztosítókról és a sztrájk lehetőségeiről, valamint a svédországi zsidó kultúráról. Nyomon követte a svéd kulturális jelenségeket, beszámolt a svéd irodalom újdonságairól, új írókat, költőket ismertetett meg. Elsőként tájékoztatott Selma Lagerlöf világhírű regényéről, A halál kocsisáról (Az Újság, 1913. ápr. 6.) s arról a hihetetlen fogadtatásról, ami „a világ elő mesemondó asszonya” legújabb művét kísérte. (Később, bécsi emigrációjában, 1921-ben, Bolgár Imrével elsőként fordította le, és adta ki a regényt. Néhány év múlva, Antal Sándortól függetlenül Leffler Béla, az 1919-től Svédországban élő író, a stockholmi Svéd–Magyar Társaság alapító tagja is lefordította. Érdekesség, hogy a gyomai Kner Kiadó adta ki, az a kiadó, aki korábban Antal Sándor kiadója volt…) Másik Nagyváradon megjelent munkája, A csudálatos szemű katona (1917) talán az egyetlen magyar nyelvű harctéri napló, amely a vitéz zsidó katonáról szól, a hazáért a vérét, életét áldozó zsidó katona nemes alakját elevenítette fel. Később is sokat foglalkozott a hazai zsidóság helyzetével, jövőjével. Ágoston Péter nagyváradi professzor A zsidóság útja (1917) c. írása igen nagy vihart kavart, a műre válaszként Antal Sándor külön tanulmányt is megjelentetett (A magyar zsidóság jövendője, 1917). Elutasította azt a népszerű álláspontot, amely szerint, ha a magyarországi zsidóság „egy test és vér akar lenni” a magyarsággal, akkor be kell olvadnia  a magyar keresztény társadalomba. Úgy vélte, hogy meg kell őrizni a magyarországi zsidó kulturát (ahogy a svédországi zsidók is ragaszkodtak saját hagyományaikhoz…)

Pozsonyba költözése után szépirodalmi munkássága háttérbe szorult, viszont szinte valamennyi csehszlovákiai hírlapban (Nap, A Reggel) megjelentek publicisztikai írásai, tárcái, nagy gonddal összeállított politikai elemzései. Garabonciás ének (1924) címmel adta ki utolsó művét, egyetlen verseskötetét, melyen kötetlen formában, archaikus hangnemben emlékezett vissza nagyváradi éveire. A versek hőse, saját maga, aki nem találta helyét az új, megváltozott életformában, és garabonciásként járta a világot. Élete utolsó aktív éveiben megpróbálta összegyűjteni és rendszerezni az Adyval kapcsolatos emlékeit, A Reggel c. pozsonyi napilapban cikksorozatot közölt Adyról, majd egy nagyobb írásban (Ady és Várad) összeállította memoárját. A gépiratot 1937. okt. 29-én küldte el a Grill Károly Könyvkiadó Vállalatnak, pontosabban Emőd Tamásnak, A Holnap antológia egyik szerzőjének. Írása nem jelent meg, az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) Kézirattára őrizte Emőd Tamás hagyatékában, Emőd Tamás kézírásos javításaival. (A művet végül A Madách Irodalmi Társaság adta ki 2004-ben!)

Antal Sándor 1938-ban nyugdíjba vonult, de a pozsonyi magyar szellemi életnek továbbra is meghatározó szereplője maradt. Szintén 1938-ban Josef Tiso kinevezte Franz Karmasint az „autonóm szlovák kormány” német nemzeti ügyekért felelős államtitkárává, akit 1940-ben a szlovákiai német népcsoport vezetőjévé is megválasztottak (1942-ben pedig Késmárkon létrehozta az Institut for Heimatforschungot a szlovákok germán gyökereinek feltárására). Karmasin kezdeményezte a szlovákiai német sajtó „zsidótlanítását”, majd a Grenzbote c. napilap vezető szerkesztőjévé a bécsi Franz Fialát, a német sajtó délkelet-európai szakértőjét kérte fel (nem azonos a nyilas Fiala Ferenccel!). Fiala a lapban sajtóhadjáratot hirdetett a „Szlovákiában rejtőzködő kommunista agitátorok” ellen, 1942-ben – többek között – Antal Sándort támadta meg. Antal Sándor élete utolsó évei, halálozásának időpontja és körülményei ellentmondásosak. Egyes vélemények szerint már a cikk megjelenése után, 1942-ben SS-katonák családjával együtt elhurcolták. Más visszaemlékezők úgy vélték, hogy a szlovák határ átlépése után ölték meg, a valószínűbb azonban az, hogy németországi koncentrációs táborban vesztette életét.

Elismertség

A magyar Masaryk Akadémia (= Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság, CSMTIMT) alaptó tagja és az Irodalmi Osztály elnöke (1931-től).

Szerkesztés

Elbeszélései, tárcái a fentieken kívül megjelentek még a Győri Hírlapban (1904–1905), a Nagyváradban (1904–1907), az Uj Időkben (1906-tól), az Alkoholizmus c. lapban (1909–1910) és a Múlt és Jövőben (1912-től).