Család

Szülei: dr. Kolczonay Ernő (1911–1991) orvos, Csapó Etelka (1925–1992. jan. 19. Bp. Temetés: 1992. jan. 27. Farkasrét) csecsemőgondozó.

Testvérei: Kolczonay István (1960. júl. 29. Bp.) vívó, ill. Szidiropulosz Archimédészné Kolczonay Katalin (1948. szept. 29. Bp.) középiskolai tanár, rádiós szerkesztő és Kolczonay Enikő (1950. jún. 23. Bp.)

Felesége: 1975. aug. 9.–2009. okt. 4.: Budavári Judit (1955. márc. 7. Bp.) úszóedző.

Gyermeke, fia: Kolczonay Gábor (1979. márc. 27.) vívó, edző és leánya: Kolczonay Judit (1981. jan. 30. Bp.) légiutas-kísérő.

Iskola

Középiskoláit a Fáy András Szakközépiskolában végezte, a Dolgozók Gimnáziumában érett. (1973), a TFTI-n vívóedzői okl. szerzett (1978).

Életút

A BVSC úszója (1964–1968), a Budapesti Honvéd öttusázója (1968–1969) és vívója (1969–1995). Nevelő edzője: Jávor István, mester: Horváth Kornél. Még aktív versenyzőként az első magyar magánvívóklub,  Fless Vívóiskola és Sport Club, ill. Fless SE alapítója és a klub vezetője (1991-től). A Norvég Vívó Szövetség szaktanácsadója (2006).

Párbajtőrvívásban kétszeres olimpiai 2. (1980: egyéni és 1992: csapat), olimpiai 6. (1988: csapat); a Barátság-verseny győztese (1984: egyéni). Világbajnok (1978: csapat), vb 2. (1979: egyéni), négyszeres vb 3. (1974: csapat, 1981: csapat; 1982: egyéni és csapat), vb 4. (1977: csapat és 1985: egyéni), vb 6. (1985 és 1989: csapat). Egyéniben nyolcszoros Világ Kupa-győztes (1976: Budapest, Tokaj Expressz és Poitiers, Martel Kupa; 1977: Tallinn; 1980: Budapest, Tokaj Expressz 1982: Heidenheim; 1984: Tallinn és Budapest, Tokaj Expressz; 1997: Sydney). Eb 2. (1982: egyéni), Eb 3. (1981: egyéni); Universiade-győztes (1979: egyéni és csapat), Universiade 3. (1981: egyéni); BEK 2. (1982), BEK 3. (1983); 11-szeres magyar bajnok (1974, 1983, 1984: egyéni; 1979, 1980, 1981, 1982, 1984, 1985, 1986, 1989: csapat).

Tőrvívásban olimpiai 6. (1980: csapat); 6-szoros magyar bajnok (1977, 1978, 1980, 1981, 1982, 1983: csapat). Magyar válogatott kerettag (1974–1992 és 1997–1999).

Kolczonay Ernő Budapesten született, a BVSC-ben kezdett el úszni, majd a Budapesti Honvéd öttusázója lett. Első eredményeit még öttusázóként érte el, 1970-ben korosztályában megnyerte az ifjúsági Felszabadulási Kupát. Élete első öttusaversenyét Udvarhelyi Gábor előtt nyerte meg (utolsó nagy versenyén, a barcelonai olimpián Udvarhelyi volt a magyar párbajtőrcsapat egyik edzője…) 1971-től már párbajtőrvívóként tartották számon, 1972-ben a junior bajnokságon Székely Zoltán mögött a 2. helyen végzett és tagja volt a Budapesti Honvéd bajnokcsapatának. Első komolyabb eredményét 1973-ban érte el, döntőbe került Budapest nemzetközi párbajtőrbajnokságán, ahol az 5. helyet szerezte meg (az olimpiai bajnok Fenyvesi Csaba győzött).

Kolczonay Ernő 1974-ben robbant be a magyar párbajtőr szűkebb elitjébe. Nagy meglepetésre bekerült az év első párbajtőr tájékoztató versenye döntőjébe, sőt ott hármas hotlversenyben az első helyre került Osztrics Istvánnal és B. Nagy Pállal (végül Kolczonay lett a 3.). Aztán megnyerte a bukaresti nemzetközi versenyt és egészen szenzációs vívással az országos bajnokságon is győzni tudott. Érdemeiből semmit sem vont le, hogy az élen álló Fenyvesi Csaba Achilles-ín sérülése miatt visszalépett. Fenyvesi Csaba 3 győzelem után kikapott (a szintén volt-öttusázó) Muskovszky Gábortól, Muskovszkyt viszont Kolcsonay 5:3-ra legyőzte. Kolczonay egyúttal bekerült az 1974-es grenoble-i világbajnoki csapatba is, és rögtön csapatbronzéremmel debütált. egy évvel később, 1975-ben Kolczonay ezúttal Budapest nemzetközi tőrbajnokságán végzett az első helyen. Az élen holtverseny alakult ki közte és Kulcsár Győző között, az újravívást azonban Kolczonay biztosan, 5:1-re nyerte.

Kolczonay Ernő számára kulcsfontosságú volt az 1976-os esztendő. Megnyerte az év két legfontosabb versenyét a budapesti Tokaj Expresszt és a poitiers-i Martel Kupát, továbbá gőzni tudott számos „kisebb” viadalon is: a szocialista országok budapesti, a baráti hadsereg varsói versenyén, Bécs város bajnokságán, a Balaton-bajnokságon stb. Kolczonay Ernő a világranglista 2. helyéről várhatta a montréali csapatkihirdetést – és megdöbbent. Az olimpiai csapat Kolczonay Ernő nélkül utazott el Kanadába. Máig sem lehet tudni, hogy valójában miért maradt ki Kolczonay a csapatból? Az utazó ötös közül senki sem volt a világranglista harminc helyezette között…

A két olimpiai között három világbajnokságot rendeztek, és Kolczonay mindegyiken részt vett: a párbajtőr csapattal 1977-ben Buenos Airesben a 4., egyéniben 1979-ben Melbourne-ben a 2. helyen végzett és 1978-ban Hamburgban a csapattal megszerezte első és egyetlen világbajnoki címét. A moszkvai olimpia előtt tehát (a grenoble-i bronzzal együtt) már az összes létező világbajnoki éremmel rendelkezett és esélyesként várta a moszkvai olimpiát.

A moszkvai olimpián a párbajtőr egyéni versenyben 42 induló volt. Kolczonay bizotsan jutott túl az 1. és a 2. fordulón is. A tizenhatos táblán először az angol Steven Paul következett, a sima győzelem (10:4) után jöhetett a francia világbajnok Philippe Riboud. Nem sok esélyt adtak a mérkőzés előtt a magyarnak, de Horváth Kornél, Kolczonay mestere utólag elmondta, hogy az 1980. évi világversenyeken alaposan feltérképezték Riboud mozgását. Az egész csörte alatt Kolczonay nem lépte túl a pást felezővonalát, és egy méterre a szélétől adta a tusokat. Az asszó vége 10:6 lett, Kolczonay az egyeneságon került a döntő (ahová a vigaszágról megérkezett Riboud is…) A döntőben aztán előbb 6:5-re legyőzte a román Ioan Popát, majd 6:5-re kikapott a svéd Johan Harmenbergtől. Ismét Riboud volt soron, s sajnos ezúttal sikerült a visszavágó a korábbi verségért (5:3). A hatos döntő hátralévő két mérkőzését azonban megnyerte a hazai páston vívó Alekszandr Mozsajev és a svédek világ- és olimpiai bajnoka Rolf Edling (Rerrich Béla tanítványa) ellen. Edling ellen egészen fantasztikus teljesítményt nyújtva 5:1-re győzött, ami igencsak számított a végén a tusaránynál. Az olimpiai bajnokságot a kevéssé ismert Rerrich-tanítvány nyerte 4 győzelemmel, utána viszont hárman végeztek 3-mal. A szovjet rendezők először Kolczonay 4. helyezését hirdették ki. Nemsokára azonban javítottak: Kolczonay Ernő a 2. helyen végzett (és ha 6:5-re nyert volna Harmenberg ellen, ő a bajnok, Mint utóbb kiderült ez volt a döntő…)

A csapatversenyben viszont Magyarország igen gyengén szerepelt. Már a selejtezőcsoportban sem ment: Csehszlovákia 9:2-es demoralizálása után a sportágban egzotikus Finnországot csak 8:8-cal, jobb tusaránnyal sikerült leküzdeni. A negyeddöntőben pedig Románia jelentette a végállomást. A két éve még világbajnok csapat a legjobb négy közé sem jutott (a 8. lett!). Kolczonay Ernő azonban a párbajtőr mellett pályafutása során először a tőrcsapatban is szóhoz jutott. Ráadásul a tőrözők jobban teljesítettek mint a párbajtőrözők, ők a 6. helyre érkeztek.

A két olimpiai között Kolczonay Ernő továbbra is valamennyi világbajnokságon szerepelt – változatos eredményekkel. 1981-ben Clermont-ferrand-ban a csapattal a 3. helyen végzett, 1982-ben Rómában újabb két (bronz)éremmel gyarapodott a gyűjteménye (egyéniben és csapatban is megszerezte a 3. helyet), végül 1983-ban Bécsben szereplését nem kísérte szerencse a csapat az 5. lett (viszont az egyéniben ismét döntőt vívott – 6. lett). Az olimpiász újdonsága volt még az 1935-ben „elhalt” Európa-bajnokságok feltámasztása. Kolczonay 1981-ben Foggiában a 3., 1982-ben Mödlingben a 2. helyen zárt.  Mivel szinte valamennyi világversenyen döntőbe jutott és a rangos nemzetközi versenyeken, ill. Világ Kupákon elért helyezéseinek se szeri se száma, a Los Angeles-i olimpián Kolczonay Ernő a magyar vívócsapat egyik nagy esélyese lett volna…

A Los Angeles-i olimpián azonban Magyarország nem vehetett részt, a távolmaradó országok számára minden sportágban kijelöltek egy „A-kategóriás nemzetközi nyílt versenyt” (= Barátság-versenyt). Vívás sportágban Magyarország volt a házigazda, s a 21 induló közül Kolczonay Ernő szerezte meg az első helyet. Kolczonay különösen fájlalta, hogy nem indulhatott el az 1984-es olimpián, hisz talán élete legjobb formájában vívott. Megnyerte a Tokaj Expresst, 2. lett a Monal Kupán, győzött a magyar bajnokságban, döntőt vívott Bernben stb. (Az olimpiát egyébként a francia Philippe Boisson nyerte meg egy újabb Rerich-tanítvány, a svéd Björne Väggö és a régi ismerős Philipp Riboud előtt. Kolczonay egyik ellen sem volt esélyes. Sőt…)

Kolczonay Ernő joggal érezhette úgy, hogy két olimpiát (1976, 1984) elvettek az életéből, és éppen akkor, amikor talán jogos győzelmi reményekkel lépett volna pástra. Kevesen gondolták volna, hogy Kolczonay még két olimpián is részt vesz. Végigversenyezte az újabb olimpiai ciklust méghozzá úgy, hogy harminc fölött még mindhárom vb-n (1985: Barcelona, 1986: Szófia, 1987: Lausanne) bekerült a magyar válogatottba (legjobb eredménye az 1985. évi 4. hely), aztán az 1988-as szöuli olimpián a 6. helyet szerezte meg a csapattal (és ugyanúgy 6. lett a csapattal egy évvel később, 1989-ben Denverben is). Aztán a lyoni vb-n 1990-ben bekerült az egyéni (!) döntőbe, végül 1992-ben közel negyven évesen a barcelonai olimpiai ezüstérmes csapat tagjaként búcsúzott (de csak a vb-ktől, mert még 1999-ben, Bolzanóban, az Európa-bajnokságon fegyvert fogott…)

Kolczonay Ernő a modern vívósportban példátlanul hosszú, több mint húsz évet lefedő válogatottsága alatt két olimpiai ezüstérmet, egy világbajnoki aranyérmet, egy vb ezüstöt és négy vb bronzot gyűjtött, amit kiegészített egy Eb ezüst- és bronzéremmel. Mindezeket az eredményeket úgy érte el, hogy amikor a legsikeresebb évei voltak olimpián el sem indulhatott!

Emlékezet

Kolczonay Ernő Budapesten hunyt el, a Farkasréti Temetőben nyugszik. Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság védetté nyilvánította (2020-ban). Tiszteletére klubja, a Fless SE Kolczonay Ernő-emlékversenyt rendezett (2014-től).

Elismerés

Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1992), MOB Érdemérem (posztumusz, 2014).