Reményik Sándor a trianoni országvesztés után elsőként adott hírt az erdélyi magyarság tragikus sorsáról, közösségi fájdalmáról és kilátástalannak tűnő küzdelméről, szülőföldjéért. A Végvári álnéven írt füzetek (Segítsetek!, 1919; Végvári versek, 1921 és Mindhalálig, 1921) sok millió ember érzését tolmácsolták, az erdélyi sors új együttérzést, nemzeti fájdalmat fejezett ki, amely mélyen áthatotta a magyar közösségeket. A Végvári versek a széthulló magyarság, a kiszolgáltatott nemzeti sors szülte kétségbeesés és indulat, a helyzetet elfogadni nem képes düh versei voltak. A zárt ablakok mögött, titkon elhangzó igék, a kéziratban terjedt, kézről-kézre járt, jó-rossz másolatok csempészve szöktek át a határon, dugáru lett minden soruk. Az ismeretlen és álnéven alkotó költő fellépése közéleti robbanással ért fel egy országhatárait vesztett, reménytelen, hitehagyott hazában.

Rom és orom.

Reményik Sándor a Végvári versek indulata után a kisebbségi magyar sors kérdéseivel és pragmatikus megoldásaival foglalkozott, az erdélyi magyarság lassú pusztulásával szemben a közösségi küldetéstudat cselekvésre ösztönző ellenállását hirdette meg. Írásaiban gyakran megállapította, hogy az erdélyi magyarságnak az anyanemzettől eltérő, kollektív lelkülete van, s ez a kollektív mentalitás elsősorban a hagyományos európai humanizmus értékeire és a kisebbségi humánum eszmeiségére épül. A kisebbségi helyzet ugyanakkor egy sajátos műhely, ahol érvényesül egy kelet-közép-európai nemzeti kiegyezés eszménye. Az 1920-as évektől meghatározó szerepet játszott az erdélyi magyar irodalom szervezésében, a Pásztortűz című irodalmi lap névadása, programját is körvonalazta. A pásztor nem álmodozik, hanem virraszt és őrködik. Őrzi és vigyázza a gondjaira bízott nyájat a rátámadó ellenségtől.

Orzó és őrző.

Reményik Sándor élete végéig egy lelki magyarság megteremtéséért küzdött. Legtöbbet idézett verse a Templom és iskola (1925-ben írta, de csak a Romon virág című, 1935-ben megjelent kötetében jelent meg!) a romániai önkényuralmak idején kisebbségi himnuszként is működött. Ha a „Ne hagyjátok a templomot, a templomot és az iskolát!“ refrénű költemény volt az erdélyi himnusz, az Ahogy lehet („Védd ezt a talpalatnyi telkedet, cserépkancsódat és tűzhelyedet“) minden bizonnyal egy erdélyi szózat szerepét töltötte be. A templom és az iskola az erdélyi magyarság szimbólumai, a nemzeti fennmaradás intézményei, ezekért küzdött egy európai humanista eszmény jegyében. Versei ismét kéziratban is terjedtek, gyülekezetek istentiszteletein, bibliákba rejtve adták tovább a dacos szembenállást és hitet hirdető sorokat, sok ezer, Erdélyből menekülni készülőnek útját állva.

Hit és hat.

Reményik Sándor még megélhette, hogy szülővárosa, Kolozsvár visszatért a magyar állam közösségébe. Kétségtelen, hogy a maga sorsvállaló eszközeivel ezért harcolt, ám utolsó versei kevés lelkesedést mutattak a sorsfordító események iránt. Megérezte, hogy ez a jótékony történelmi fordulat nem lehet végleges, és ezért az „országkiigazításért“ iszonyú nagy árat kell fizetni. Nem adta át magát történelmi eufóriának, utolsó (szabad)verseiben (Korszerűtlen versek, 1941) magyar végzetről, újabb nemzeti tragédiákról, a világháború magyar áldozatairól és egyfajta új magyar apokalipszis eljöveteléről vizionált. Humanizmusa semmilyen közösséget nem vállalhatott a fasizmussal, a náci barbársággal, ezen eszmék kiszolgálóival, öltözzenek bármilyen nemzeti színbe is. Magányos költő maradt egy magányossá váló és reménységét vesztett kicsiny nemzet lantosa.

Bárd és pallos.

A Névpont – www.nevpont.hu – a trianoni országvesztésről háromrészes sorozattal emlékezett meg.

A Névpont a sorozat befejező részében Reményik Sándorra, az utolsó erdélyi bárdra emlékezett, akinek első kötete, a Fagyöngyök (1918), száz évvel ezelőtt jelent meg.

Kék virág Reményik Sándor emlékének.

Reményik Sándorról az alábbi linkeken olvashatnak:

http://nevpont.hu/view/10949

http://nevpont.hu/view/11730