pedagógus

(Felsőgalla, 1917. október 10. – Budapest, 1991. február 24.)

Leveleki Eszter zsidó származású édesapja a tatabányai cementgyár igazgatója, anyja tanítónő volt. Eszter a budapesti Szent Orsolya-zárda tanítóképzőjében 1936-ban tanítói oklevelet, az Állami Tanítóképző és Óvónőképző Intézetben 1948-ban óvónői képesítést szerzett.

Tanulmányai befejezése után 1936–1938-ban Nemesné Müller Márta Családi Iskolájában dolgozott, majd a Családi Iskola pedagógiai elvei szerint 1938-ban magánóvodát nyitott (1948-ig állt fenn) és elkezdte a Vidám Vakáció elnevezésű nyári nyaralásokat (kezdetben Méreiné Molnár Verával, 1938–1978). A II. világháború után 1945–1949-ben, Burchard-Bélaváry Erzsébet mellett a budapesti óvodahálózatban is dolgozott. Az 1950-es években azonban a Rákosi-rendszerben nem kapott munkát (alkalmi munkákat vállalt: esőkabátokat hegesztett otthonában, a budapesti Ganz utcában). Csak az „enyhülés„ éveiben térhetett vissza, 1962–1976-ban a Pest Megyei Csecsemőotthonok Központjában állami gondozott gyermekekkel foglalkozott.

Leveleki Eszter a reformpedagógiát valló Családi Iskola híve volt, amelynek lényege a bensőséges, szabad és igényes légkör, ahol a közösség hozta létre, és változtatta meg a törvényeket, a nevelő csak segítőként közreműködött a közösség életében. Az iskola középpontjában a játékos tanulás állt, ahol a gyermekek önálló személyiségét mindig tiszteletben tartották. Eszter nevéhez fűződik a Családi Iskola nevelési elveinek továbbfejlesztése, az ezen elvek alapján történő bánki gyermeküdültetések megszervezése. Modelljével megvetette a nyaraltatás pedagógiájának alapjait, 1938 és 1978 között több mint 800 gyermek üdült a bánki tó partján; ahol a foglalkozások helyszíne a bánki tó és természetes környezete volt, a szállást pedig egy család portáján alakították ki.

A foglalkozások fő eleme a szabad játékon alapuló közösségi szerveződés volt, amelynek keretét a bánki gyermekállam (Pipecland) demokratikus királysága alkotta. Pipecland polgárai gyermekek voltak, akik a tábor kezdetén megalakították országukat, demokratikusan megválasztották az „ország” vezetőit, megszavazták a törvényeket, felállították a bíróságot is (ahol védő, ügyvéd és esküdtszék is működött; a legsúlyosabb bűn a játékrontás volt!). Pipecland királya mindig a legkisebb gyermek volt, akinek nevében egy régens „uralkodott”; a helyi társadalom bocsokra, medvékre és kamarásokra oszlott. Megalkották az állam himnuszát, kialakították a közösség sajátos ünnepeit, gyermekművészek, -írók és -színészek dolgoztak a helyi gyermekművésztelepen, -színházban, gyermekújságírók számoltak be naponta a kolónia életéről a helyi (kézírásos) lapban, illetve faliújságban, sőt egy idő után a pipecek saját nyelven (nyelvjárásban) beszéltek egymással. Évről évre „olimpiai bajnokságokat„ is rendeztek, túrákat szerveztek a közeli településekre, ismerkedtek a természettel, a környezettel. Persze a gyermekközösséget időről-időre nagy veszedelem is fenyegette: minden évben egy-egy „külső ellenség” támadta meg az országot, ilyenkor kitört a (szám)háború, s az ezzel összefüggő nyomkereséses, „indiános” összetett kalandjátékok.

Bánkon minden megengedett volt, ami nem volt veszélyes: sokan fennhangon szavaltak, mások ódivatú kalapban jártak. Eszter (akit mindenki tegezhetett) csak néha avatkozott bele a játékban, bár a távolból természetesen mindig ő irányított. Nem tűrte viszont, hogy gyermekek megbántsák vagy megalázzák társukat. Az anekdota szerint egyszer egy hatalmas fülű kisfiú került be a bánki táborba, ahol rögtön kicsúfolták őt a többiek óriási ékítménye miatt. Eszter nyomban közbelépett: rendkívüli „fülhosszúsági versenyt” írt ki, amelyet természetesen az új jövevény nyert meg, hiába is próbálták a többiek saját fülüket meghosszabbítani…

A nyári tábor valódi, állandó cserélődő szerepjátékokon alapuló gyermek-önkormányzatként, gyermekfantázia-államként működött. Az egész „ország” kialakítása Leveleki Eszternek, a gyermekszabadidő kísérletező nagyasszonyának érdeme; s az is, hogy számos későbbi ismert személyiség (pl. Ascher Tamás, Fischer Ádám, Fischer Iván, Mácsai Pál stb.) kapott itt életreszóló útravalót.

Eszter pedagógiáját viszont nem könnyű jellemezni: keveset írt, nézeteit nem rendszerezte, életműve a negyven évig működő bánki gyermekállam volt, jóllehet tapasztalatairól több előadást is tartott a Zsámbéki Tanítóképző Főiskolán. Munkásságáról azonban sok mindent elárul, hogy Eszter halála után megkezdődött a bánki táborozások reneszánsza: a „pipecek” nyaranta újra találkoznak, elkezdték összegyűjteni az egykori Vidám Vakációk dokumentumait (fotókat, hírleveleket, illetve az élet egyéb emlékeit őrző tárgyakat).

Leveleki Eszter emlékét Bánkon és Budapesten, Ganz utcai házán emléktábla őrzi. A bánki táborozók halála után Leveleki Eszter Alapítványt hoztak létre. Síremléke a budapesti Farkasréti temetőben van.

Fontosabb művei: Gyermeknevelés. Akocsi Sándornével, Kabainé Huszka Antóniával. Budapest, 1967;

2. kiadás 1969;

Nyugodtan tegezz! L. E. pedagógiájáról. Összeállította, szerkesztette Farkas Endre. Az utószót Fábri Ferenc írta. Budapest, 1992.

Irodalom: Kereszty Zsuzsa: L. E. pedagógiája. Új Pedagógiai Szemle, 1991;

Farkas Endre: L. E.: a nyaraltatás kiemelkedő-magányos pedagógusa. Tanárképzés és Tudomány, 1992;

Krémer Balázs: A múlt csodája. L. E. bánki gyermeküdültetéséről. Café Babel, 1996;

Fábri Ferenc: Egy bánki táborozó önéletrajza. Tanít-tani, 2004/05;

Gáspár Katalin: Az emberarcú társadalomért. L. E. Hősök, akik a nemzetért éltek, haltak. Budapest, 2009.