(1870. február 15. Poprád, Szepesi kerület – 1926. augusztus 26. Budapest): orvos, patológus, egyetemi tanár, akadémikus.

A budapesti tudományegyetemen már medikusként a bakteriológia és a kórszövettan érdekelte. Tanulmányai befejezése után 1894-ben, Pertik Ottó II. számú Kórbonctani Intézetébe került, ahol elsősorban a multiplex indirekt sejtosztódással foglalkozott a különböző daganatos és embrionális szövetekben. 1896-ban egy 48 éves nőbeteg bal emlőbimbójából kiinduló daganat vizsgálatát végezte. Vizsgálatai derítettek fényt arra, hogy a daganat az epidermisz alsó sejtsorából származott. Felismerte, hogy hasonló daganatok fordulnak elő a legkülönbözőbb testrészeken, mindenekelőtt az arcon, a füleken, a homlokon, a szemhéjon és másutt is. Ezek a daganatok a többi, elszarusodó rákokkal szemben másképpen viselkednek. Megtartják bazalsejtes jellegüket s amellett – a többi bőrdaganattal ellentétben – a bazalsejtes karcinóma lassan terjed, kivételesen képez áttétet, és általában jól reagál a különböző terápiás eljárásokra.

Nemsokára, 1901-ben, állami ösztöndíjat nyert, amely lehetővé tette számára, hogy Berlinben és Párizsban több mint egy évet töltsön el tudományos intézetekben, és folytassa Budapesten megkezdett kísérleteit. Hazatérése után 1902-ben magántanárrá habilitálták; 1903-ban, Jénában megjelentette Basalzellenkrebs című nagy visszhangot kiváltó művét, amelyben elsőként írta le a carcinoma basocellulare ulcus rhodens Krompecherit (azaz a később róla elnevezett bazalsejtekből keletkező laphámrákot). 1912-ben nyilvános rendkívüli, 1914-ben nyilvános rendes tanári kinevezést nyert; mestere, Pertik Ottó halála után a tanszékvezetői feladatokkal is megbízták. Utolsó, a bazalsejtekről szóló nagy műve (Basalzellen, Metaplasie und Regeneration) néhány évvel halála előtt, 1923-ban jelent meg.