Az „életiratíró“ és emlékbeszédei
Az „életiratíró“ és emlékbeszédei

2021. szeptember 21. Kedd

Az „életiratíró“ és emlékbeszédei

Bányai Elemér és Prohászka Ottokár


<p>Legújabb előadásom főszereplője – nem Prohászka Ottokár. A székesfehérvári püspök azonban a történet fontos epizodistája, hisz ő mondta el Bányai Elemér „életiratíró“ emlékbeszédét, nem sejtve azt, hogy ez a mindennapos tevékenysége milyen érzelmeket kavar a liberális lapok szerkesztőségeiben. Prohászka Ottokárt vélhetően nem kell bemutatnom a jelenlévőknek, a Zuboly néven alkotó Bányai Elemért már úgy gondolom igen, ám mielőtt erre sort kerítenék, érdemes talán néhány szót szólni magáról az életirat műfajáról is. Funerátor az a korabeli tisztviselő volt, akinek feladata a haláleset bejelentésétől, az anyakönyveztetésen keresztül a temetés lebonyolításáig tartott. Legfontosabb kötelessége azonban az elhunyt <em>életirat</em>ának az összeállítása volt, amely kiterjedt a megboldogult családi körülményeinek rögzítésére, tevékenységének összeállítására, munkásságának méltatására. Az életirat alapja lett a gyászbeszédnek, amelyet a pap mondott el a gyászoló rokonok előtt. De hát ki is volt valójában Bányai Elemér, akit a <em>főváros krónikása</em>ként tartották számon, gyakran azonban csak <em>Pest funerátorá</em>nak hívtak?</p> <p> </p> <p align="center"> </p> <p style="text-align: left;" align="center"><strong><span style="color: #000080;">1. Az életiratíró</span></strong></p> <p align="center"> </p> <p> </p> <p>Bányai Elemér – a lexikonok téves adatával szemben – 1873. augusztus 22-én született az erdélyi örmények központjában, <em>Szamosújvár</em>ott. A <em>Zuboly</em> néven is alkotó újságíró – nevét Shakespeare <em>Szentivánéji álom</em> című drámája egyik szereplőjétől kölcsönözte – maga is <em>örmény katolikus család</em>ból származott, szüleit azonban nagyon hamar elvesztette. Édesanyja, aki a szatmári tanítónőképző intézet egyik első évfolyamában végzett, 1880-ban; édesapja, Ifj. Bányai Tivadar, Szamosújvár alkapitánya, 1883-ban hunyt el. Első gyámja, édesapja testvére, Bányai Károly, a szamosújvári <em>Világosító Szent Gergely Fiúárvaház</em>ba adta a tízévesen árvaságra jutott kisfiút, majd a máramarosszigeti református líceumban folytatta tanulmányait. Néhány évvel később, 1889-ben azonban gyámja is elhunyt, s egy távoli rokona, a <em>szintén Bányai Elemér</em> névre hallgató szamosújvári orvos taníttatta tovább. Bányai Elemér Bányai Elemért a kolozsvári piarista főgimnáziumba íratta be, hősünk itt is tett sikeres „érettségi vizsgálatot“, 1893-ban. 1894 októberében egyéves önkéntesi szolgálatra vonult, tiszti vizsgái után azonban visszatért szülővárosába, ahol helyi közhivatalokban helyezkedett el. Második gyámja, Bányai Elemér, jogi pályára szánta hasonló nevű rokonát, ám Bányai Elemér inkább a bölcsész tanulmányokat választotta: a kolozsvári tudományegyetemen magyar–francia szakos középiskolai tanári és bölcsészdoktori oklevelet szerzett (egyetemi doktori értekezését <em>Lisznyai Kálmán</em> munkásságáról írta, 1903-ban). Öt évet élt Kolozsvárott, ez alatt az idő alatt rendszeresen írt a helyi újságokba, elsősorban a <em>Magyar Polgár</em>ba, a <em>Kolozsvári Lapokba</em> és <em>Az Ujság</em>ba. Tanulmányai befejezése után visszatért szülővárosába, ahol megalapította a <em>Szamosujvári Közlöny</em>t, ám a lap hamar csődbe ment, ezért elvállalta annak a fiúárvaháznak a felügyelői állását, ahol korábban maga is „nevelődött.“ Egy évet élt a legsúlyosabb anyagi körülmények között, ám nemsokára váratlan ajánlatot kapott: kinevezték a Magyar Nemzeti Múzeum díjnokává. Felköltözött Budapestre 1904-ben, s még ugyanebben az évben feleségül vette <em>Czech Júlia Lotti</em>t, ezzel elkezdődött Bányai Elemérnek egy rövidebb, boldogabb korszaka. </p> <p> </p> <p> </p> <p>A Budapesten már Zuboly néven publikáló „újdondász“ 1904-től rövid élete, a még hátra lévő, valamivel több, mint tíz éve alatt szinte minden fővárosi újságba írt. Állandó rovattal rendelkezett a <em>Budapesti Hírlap</em>ban (<em>Különfélék</em> címmel), a <em>Pesti Napló</em> a lap kolumnistájaként alkalmazta, tárcákat írt rendszeresen a <em>Pesti Hírlap</em>ba, miközben a <em>Magyar Nemzet</em> szerkesztőjeként és a <em>Magyarország</em> belső munkatársaként is tevékenykedett – s ezek csak azok a napilapok, amelyek foglalkoztatták. Budapest történetének érdekességeit a <em>Vasárnapi Ujság</em> olvasóival osztotta meg, irodalomtörténeti dolgozatokat írt a <em>Magyar Könyvszemlé</em>be, a <em>Könyvtári Szemlé</em>be és az <em>Irodalomtörténeti Közlemények</em>be, történeti tárgyú adatközléseit a <em>Századok</em> jelentette meg (amúgy, „mellékesen“ Ő állította össze a Századok első évfolyamainak név- és tárgymutatóját és feldolgozta a Pesti Hírlap első évtizedeit is). De írásait közölte még a <em>Nyugat</em> (!), a polgári radikálisok lapja, a <em>Huszadik Század,</em> a liberális <em>Politikai Hetiszemle</em> és <em>A</em> <em>Polgár,</em> de ha valamennyi publikációját, ifjúsági írását, színi kritikáját stb. felsorolnánk, aligha nem háromszor ennyi terjedelem sem lenne elég. Azt azonban még feltétlenül meg kell említenünk, hogy elsők között foglalkozott Magyarországon <em>armenisztiká</em>val: ő írta és szerkesztette az egyik első magyarországi örmény folklórkönyvet (az örmény anekdotákat és „egyéb apróságokat“ rendezte sajtó alá – két kötetben). Valójában talán arra volt a legbüszkébb, hogy 1908-tól részt vehetett a <em>Tolnai Világtörténelme</em> munkáiban: e vaskos kötetekbe Bányai Elemér írta a magyar történelmi fejezeteket és a Napóleon korát taglaló részt is ő jegyezte. És persze ne feledkezzünk meg arról sem, hogy műfordítóként is jeleskedett: Verne Gyula néhány művét (pl. <em>Dél csillaga</em>) is Zuboly tolmácsolta… </p> <p> </p> <p> </p> <p>Miről is szóltak valójában Bányai Elemér írásai? Zuboly, ellentétben barátjával, <em>Ady Endré</em>vel, nem a – mai szóval élve – tényfeltáró újságírás képviselője volt. Írásai túlnyomó többsége a tudományos dolgozat, a történelmi életrajz és a népszerű ismeretterjesztés határát járták be. Bányai Elemér tíz éven át írta nekrológjait, sajátos hangú, munkásság-összegző „életiratait“ Budapest székesfőváros híres, kevésbé híres és hírhedt személyiségeiről. De még ennél is többet tett Zuboly! Nemcsak életutakat ismertetett, de megírta a lebontásra ítéltetett fővárosi épületek „életiratait“ is, összegyűjtötte és részben közzétette mindazokat az irodalom- és művelődéstörténeti érdekességeket, amelyek Pest ún. belső kerületeinek ismertebb házaihoz fűződtek. Több emléktáblát maga is kezdeményezett, s jóllehet a fogalmat ilyen formán még nem ismerhette, mégis elsőként határozta meg az <em>irodalmi emlékhelyek</em> jelentőségét. Az igazság az, hogy Bányai Elemér volt a magyar <em>emlékezetkultúra</em> első kutatója!</p> <p> </p> <p> </p> <p>Alkotó évei alatt azonban Bányai Elemért tragédiák sora sújtotta. 1906 elején megszületett kisleánya, aki azonban csak néhány hónapot élt. Nem sokkal később felesége is megbetegedett: 1907 nyarán ő is elhunyt. Zubolyt – akit ilyen közel ért a halál – belefeledkezett munkájába: életirataiban igazán átélte a gyászoló hozzátartozó tragédiáját, írásai gyakran szenvedélytől túlfűtöttek, együttérzők, empatikusak lettek. A <em>Nagy Háború</em> kitörése után mozgósítási parancsot kapott maga is, mert korábban, tartalékos hadnagyként szolgált. Bányai Elemér – aki ekkor épp a <em>Magyarország</em> belmunkatársaként munkálkodott – lapja sikertelenül próbálta felmenteni tán legjobb kollégáját. Zubolyt kinevezték főhadnaggyá, s 1915. március 8-án indult el az északi harctérre (egyes adatok szerint, mint a VII/3 menetszázad parancsnoka). Irodalomtörténeti érdekesség, hogy útközben áthaladt Csucsán is, ahol üdvözlő kártyát hagyott barátjának, Ady Endrének is. Adyval azonban nem találkozhatott: a költő, <em>Csinszká</em>val, épp akkor indult házasodni Pestre! Soha többé nem találkoztak…</p> <p> </p> <p> </p> <p>Bányai százada 1915 márciusában érkezett meg Uzsokra (Ung vármegye, Nagybereznai járás, a mai Ukrajna kárpátaljai területe). A század egy kis rutén falu, <em>Komarniki</em> közelében helyezkedett el, az oroszok pedig szinte állandóan lőtték az <em>Uzsoki-hágó</em> környékét, mint fontos stratégiai területet. Száz éve, nagypénteken, 1915. április 2-án ismét heves tüzérségi támadás érte Bányai Elemér századát. Egy becsapódó gránát eltalálta Zubolyt, amely jobb karját vállából letépte, valamint egész felsőtestét is átjárta. Borzasztó szenvedések között halt meg. A holttestet hordágyon vitték be Komarnikiba, s másnap, nagyszombat délelőtt, a falu temploma mellett eltemették. A zászlóalj napiparancsa április 12-én jelentette a halálhírt, ám a történet itt még nem ért véget, sőt valójában, bizonyos értelemben csak most kezdődik.</p> <p> </p> <p align="center"> </p> <p style="text-align: left;" align="center"><strong><span style="color: #000080;">2. Emlékbeszédei</span></strong></p> <p> </p> <p>A tragédia az egész főváros közönségét megrázta. Halálhírére Ady Endre két versében is búcsúzott tőle (<em>Szegény Zuboly</em> emlékére és a <em>Zuboly emléktáblájára</em>), nekrológot írt róla – többek között – <em>Bölöni György, Krúdy Gyula, Kunfi Zsigmond, Schöpflin Aladár, Szép Ernő</em>. A Budapesti Újságírók Egyesülete (BÚE) pedig rögtön a halálhír után, 1915. április 17-én elhatározta, hogy felkutatja és hazahozatja Bányai Elemér sírját. Miután a <em>gorlicei áttörés</em> sikerrel járt, s visszaverték az Uzsoki-hágóból az oroszokat, lehetővé vált, hogy a BÚE küldöttséget indítson Zuboly földi maradványainak elszállítására. A kis küldöttség, amelynek <em>tagja volt egy funerátor</em> (= temetkezési szakember) is, Ungvárott engedélyt kapott a sír exhumálására. A katonavonat 1915. szeptember 12-én érkezett Komarnikiba, ahol kalandos körülmények között sikerült azonosítani Bányai Elemér ideiglenes sírját. A templom melletti dombon ugyanis <em>két Bányai Elemér</em> volt eltemetve – azaz történetünkben már a <em>harmadik Bányai Elemér</em> szerepel! Ez a Bányai Elemér egy kolozsvári jogászhallgató volt, aki szintén ebben a szakaszban szolgált, s kb. ugyanekkor hunyt el. Bányai Elemér-Zuboly egy magas, vörös kőkereszt alatt nyugodott, az azonosítás után holttestét érckoporsóba helyezték, néhány nap múlva elindult a különítmény hazafelé. Bányai Elemér újságírót 1915. szeptember 19-én, vasárnap délelőtt, a Kerepesi úti temetőben, a hősök parcellájában, katonai pompával temették el.</p> <p> </p> <p> </p> <p>A hősi ravatalt a temető halottas díszcsarnokában állították fel, amelyet egészen beborítottak a kegyelet és a megemlékezés virágai és koszorúi. A szertartáson a kormányt br. Hazai Samu honvédelmi miniszter, a fővárost Bárczy István főpolgármester, a Petőfi Társaságot Krúdy Gyula és Lampérth Géza, a Kisfaludy Társaságot Jakab Ödön, a Magyar Nemzeti Múzeumot Vértessy Jenő igazgató-őr képviselte. A holttest beszentelése után a tábori lelkész rövid imát mondott, majd az Operaház énekkara, Roubal Vilmos karigazgató vezénylése alatt gyászdalokat énekelt. A gyászbeszédet Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök mondta el, rajta kívül még Márkus Miksa, a BÚE elnöke, Bányai Elemér holtteste hazaszállításának megszervezője szólt még. </p> <p> </p> <p> </p> <p>Gyászbeszédében Prohászka Ottokár elöljáróban leszögezte, hogy a világháborúban a nemzetek odadobják legjobb szellemi erejüket, erkölcsi tartalékukat, és hogy nem volt még olyan kor, amikor az emberiség annyi írót, annyi gondolkodót, annyi művészt vetett volna áldozatul, mint a most zajló nagy háborúban. Természetesen minden nemzetnek megvan a maga vesztesége, ám mi most egy nagy áldozat temetésén járunk, az ő önzetlen, igaz és feddhetetlen életére emlékezünk. Bányai Elemér testvérünk, ha nem is imádkozott sokszor, önzetlen munkásunk, a magyarság szeretője, a magyar történelem szerelmese volt, teljes életet élt; életet a javából, a legszebb, a legharmonikusabb és a legdicsőségesebb életet. Bányai Elemér testvérünk mégis idegen volt ebben a világban. Az ilyen ember olyan, mint a harangszó az erdőben: felségesen szól, de mégis máshonnan, gót tornyok ormairól való. Prohászka Ottokár azonban Bányai Elemér sírjánál mást is látott, egy megszakadt magyar nemzeti géniuszt; hisz ennek az embernek a lelkében a magyar élet, a magyar történelem, a magyar évszázadok eleven lelke lüktetett, fiatal életében volt valahogy az egész magyar jövendőség is. Bányai Elemér értünk esett el, s úgy esett el, ahogy az hozzá méltó volt: harctéren, vért ontva, szeretettől égve a nagy odaadásnak felséges liturgiájában. Ez a sír azt üzeni nektek, hogyha lelketek fáj is, mégsem torzulhat el a fájdalomban, és ha áldoztok is, a szeretetnek szent hevét csak vigyétek tovább, mert tudjátok, az apostol mondja: a hit elmúlik, a remény megszűnik, de a szeretet, a caritas az soha el nem múlik… </p> <p> </p> <p> </p> <p>Márkus Miksa beszédében megköszönte Székesfehérvár püspökének megindító szavait, egyúttal mentegetőzött, hogy természetesen az ő néhány mondata nem vetélkedhet az „egyházfejedelem“ beszédével. Márkus Miksa ugyanakkor gyászbeszédében kiemelte azt, hogy egy kiskunsági parasztlegény, halála előtt írt neki egy rövid levelet, amely mindössze egyetlen egy mondatból állt: „Szép magyar hazánkért érdemes meghalni.“ Nos, ez a fiatalember nem azt írta a BÚE elnökének, hogy a hazáért dicsőség meghalni, nem is azt, hogy kötelesség, hanem azt, hogy érdemes! Így mondja, s így is érzi, majd néhány órával később halálával pecsételi meg azt, hogy valóban igazat írt. Egy esztendeje áll már a Nagy Háború, de ennél gyönyörűbbet még nem írt senki sem versben, sem prózában. A fiatalembernek a halála előtt papírra vetett soraitól mélyen megrendült Márkus Miksa leszögezte, hogy ezekben a szavakban az Úr ihlete van. És ha az eljövendő békességnek idején megkezdődik majd a holtaknak nagy hazavándorlása, ezernyi sírnál fogják majd elmondani az erő, a bizalom, a magyar lélek, az Isten akaratában való megnyugvás e nagy szavait: „Szép magyar hazánkért érdemes meghalni.“ Zuboly is meghalt érette és érettünk. Vajon Zuboly mit mondana, most itt nekünk, hogy köszönne el tőlünk? Talán így: „Én búcsúzom Tőled, drága jó Anyám, gyönyörű Magyarország. Homlokomon a dicsőség fénye, mert nagy lett a magyar. Ámde szíved telve keserű fájdalommal is, mert hófehér köntösöd szegélye piros a mi vérünktől. Éretted haltunk meg, jó Anyám és Fiaidért, és azért, hogy minden Fiad egyformán ember és egyformán magyar lehessen: része munkában és jogban és hogy a milliók között egy se legyen, aki ne azt mondaná, ne azt vallaná, ne azt hirdetné, hogy „Szép magyar hazánkért érdemes meghalni ­– és élni.“</p> <p>  </p> <p> </p> <p>Prohászka nagy hatású beszédéből kiderült, hogy Bányai Elemér két nővére – Bányai Gratiana és Bányai Blanka – közül az egyik írt neki, felhívva a figyelmét a püspöknek arra, hogy a háborús hős személyes tárgyai közül előkerült evangéliuma, amely épp Jézus Krisztus pálmavasárnapi bevonulásánál volt nyitva. Bányai Elemér, aki valóban „nem sokat imádkozott“, élete utolsó óráiban Krisztus diadalmas bevonulásáról olvasott. Némileg másképp tudta ezt Márkus Miksa, aki egy nyilatkozatában és a beszédében is úgy emlékezett, hogy ő kérte fel a szent életű Prohászka püspököt arra, hogy tartsa meg gyászbeszédét Bányai Elemér háborús hős ravatalánál. </p> <p> </p> <p> </p> <p>Valójában nem lenne különösebb jelentősége a különböző felkéréseknek, sőt az emlékbeszéd(ek) sem vertek volna különösebben nagy hullámokat, ha a Martinovics szabadkőműves páholy néhány nappal a temetés után nem juttatott volna el egy közleményt az összes fővárosi lapnak. A közlemény hangsúlyozta, hogy a páholy tagjai tudatosan nem vettek részt Bányai Elemér testvérük temetésén, mert előre tudták, hogy az ott elhangzó beszédek ellentétesek lesznek Bányai Elemérnek egész életében vallott felfogásától. A páholy azt is leszögezte, hogy egy héttel a Kerepesi úti temetés után, azaz 1915. szeptember 26-án helyezi el koszorúit a sírnál, ahol a beszédet ezúttal Jászi Oszkár mondja el!</p> <p> </p> <p> </p> <p>Sokan a közleményből tudhatták meg, hogy Bányai Elemér tagja volt a legradikálisabb magyarországi szabadkőművesek kicsiny csoportjának, a Martinovics páholynak, amely kezdetektől fogva határozottan elutasította a háborút, s ugyanennek a páholynak volt tagja Bányai jóbarátja, Prohászka Ottokár régi ellenfele, Ady Endre is. A világháború ellen Jászi Oszkár – akárcsak Ady – erkölcsi elveket vetett fel, amelyek azonban szorosan összefüggtek az ország demokratizálódásának kérdéseivel, következetesen szembeszállva mindazokkal, akik háborús pszichózist hirdettek, vagy azokkal, akik a háború jótékony „regeneráló hatásáért“ emeltek szót, végül mindazok ellen is pereltek, akik csak nemzeti szellemben, csupán hazafias buzgalmukban lelkesedtek a csatazajért. </p> <p> </p> <p> </p> <p>A közlemény némi zavart okozott mind a katolikus, mind a liberális sajtó jeles képviselőinél. Az <em>Alkotmány</em>nak nyilatkozva a püspök leszögezte, hogy nem tudott arról, hogy Bányai szabadkőműves volt; ez különösebben nem meglepő, hisz a szabadkőművesség egy titkos mozgalom, s a jelek szerint a Bányai család tagjai sem tudtak rokonuk titkáról. Prohászka Ottokár valójában arról sem tudott, hogy a Bányai-holttest hazaszállítását megszervező Márkus Miksa – a püspök régi híve – is szabadkőműves, a Demokrácia páholy tagja (az pedig külön érdekesség, hogy az általa páholytaggá ajánlott Lovik Károly író, szintén száz éve, 1915. áprilisban halt meg, a sírja szintén a Kerepesi úti temetőben van, s temetésén Márkus Miksa szintén képviseltette magát). A Demokrácia páholy élesen szemben állt a Martinovics páholy tevékenységével, már csak azért is, mert a Martinovics páholy a Demokrácia páholyból vált ki (1908. május 27-én). Márkus Miksa azonban egészen biztos, hogy tudott Bányai szabadkőműves páholytagságáról, még talán az a feltételezés is megkockáztatható, hogy azért kérte fel Prohászka Ottokárt, Ady régi ellenfelét a gyászbeszéd megtartására, mert jól ismerte a Martinovics páholy vezetőinek reagálását. A tájékozatlan Prohászka talán egy szabadkőműves belharcba keveredett, ami – visszafogottan szólva – méltatlan Bányai Elemér emlékének.</p> <p> </p> <p> </p> <p>Ezen háttér-információk után talán nem érdektelen felidézni valójában mit is mondott Jászi Oszkár Bányai Elemér újabb emlékbeszéde alkalmából? Jászi ugyan egyik ellenfelét, azaz sem Prohászka sem Márkus nevét nem említette, ám nem nehéz rájönni célzásaira. Jászi kijelentette, hogy Zuboly és valódi barátai azért gyűltek itt és most össze, mert erkölcsi kötelességüknek tartják, hogy testvéri láncban elköszönjenek barátjuktól, aki a magyar ugar áldozata volt. Zuboly élete a szabadság élete volt, a legkínosabb anyagi és társadalmi kötöttség igája alatt görnyedezve is mindig hű maradt önmagához. Az erkölcsi és az esztétikai szabadság félelem és gáncs nélküli lovagja volt ő, akinek halála szinte szimbóluma az elit kálváriájának. Mert az igazi kálváriát járók ma mindenekfelett azok, akik a háború módszerét tartják erkölcstelen és anakronisztikus rendszabálynak, és érzik, látják és tudják, hogy fejlettebb megértéssel, finomultabb etikával, jobb szervezettséggel, hekatombák rendezése nélkül is előre lehetne vinni – és mennyivel gyorsabban és céltudatosabban – az emberiséget. Ki volt köztünk, ki jobban gyűlölte volna a vérengzést, megvetette volna a kardcsörtető nacionalizmus etikáját, s testvériebben szerette volna e szegény ország minden kitagadott nemzetiségét? Ki volt közülünk, aki mélyebben gyűlölte volna a háborúra uszító vallásos metafizikát, ki volt közülünk, ki jobban tudta volna megbecsülni az ellenségben az embert, az elgyötört szegény parasztot vagy kispolgárt, kiket démoni hatalmak űztek egymás kipusztítására (mondván a hazáért meghalni érdemes?).</p> <p> </p> <p> </p> <p>És mégis ment kényszer és zúgolódás, kertelés és deklamáció nélkül, egyszerűen azért, mert úgy érezte, hogy bajban lévő emberekkel együtt lenni kötelesség és ez az egész háború morálja. És meghalt ugyanezen érzelmek által kísérve, meghalt a „népektől elvált hazák harcában“, azért a még ki nem fejlett hazáért, amely életében neki csak gúnyt, lenézést és száraz kenyeret adott. Valóban ez a szent gesztus méltó befejezése volt egy életnek, mely a szenvedők és a kitagadottak szeretetén alapult. A puszta akció és a józan ész emberei a maguk kis militarizmusuk szemüvegén talán csak „szentimentális eltévelyedést“ látnak a mai nemzetközi „chaoson“ felülálló egyéniség motivációjában, de az erkölcsi és esztétikai értékek keresői átérzik, hogy ez a sajátos műremek, melyet Bányai Elemér testvérünkben szerettünk és csodáltunk, a háborús gyilkolás vésőjétől épp az utolsó és utánozhatatlan szépségeit betetéző csiszolást nyerte.</p> <p> </p> <p> </p> <p>Jászi Oszkár szenvedélyes és szuggesztív beszéde igen heves vitákat váltott ki. Az <em>Új Nemzedék</em> megállapította, hogy ilyen „kontratüntetést“ csakis egy radikális polgár rendezhet, aki azért válik agresszívvá, mert valaki ellenkező hitelveket vall, mint jómaga. Szegény Zuboly búsan fordulhat meg sírjában, egy új fanatizmus új inkvizítorait hallván. A <em>Pesti Hírlap</em>ban Zsolt néven (Porzsolt Kálmán) jegyzett írás már pontosabban érzékeli a törésvonalakat, amikor megállapítja, hogy Bányai Elemért háromszor temették el, ám nem hagyják nyugodni. Első temetését még a harctéren kapta, s ez volt a legmeghatóbb, hiszen ekkor harcostársai temették el „mély bánattal, igaz könnyekkel“ notabilitások nélkül. Aztán eltemették szegényt másodszor is pompával, Prohászka püspökkel és énekkarral. Aztán – valami furcsa versengés okán – eltemették szegényt harmadszor is, a szabadkőműves felekezet nevében, egyházi szertartás nélkül. Végül egy szójátékkal arra szólította fel a „testvéreket“ – ezzel arra célzott, hogy Prohászka püspök, az egyházi hagyományoknak megfelelően Krisztusban Kedves Testvéreknek, míg Jászi Oszkár a szabadkőműves hagyományoknak megfelelően Szabadkőműves Testvéreknek szólította a gyászolókat – hogy fejezzék be a vitát Zuboly koporsója körül!</p> <p> </p> <p> </p> <p>Előadásom a száz éve elhunyt Bányai Elemérről szólt, aki 1915. április 2-án, épp nagypénteken vesztette életét. Emlékbeszédében a különös módon, szintén április 2-án elhunyt, őt valószínűleg egyáltalán nem ismerő Prohászka Ottokár állapította meg, hogy idegen volt ebben a világban. Azért is idegen volt ebben a világban, mert értetlenül figyelhette a koporsója körül kialakult versengést. Mint bevezetőmben említettem, Prohászka Ottokár ebben a történetben csak epizodista volt… </p> <p> </p> <p><em>(A Prohászka-emlékkonferencián, 2015. március 28-án elhangzott előadás szövege)</em> </p>

Szerző: Kozák Péter

Műfaj: Tanulmány

Megjelent: nevpont.hu, 2015