Család

Református családból származott. Sz: Erdei Ferenc (1884–1949) zsellérsorból felemelkedett törpebirtokos, hagymakertész, Szabó Eszter (1888–1935) királyhegyesi gazdalány. Testvére: Erdei Sándor (1915–1984) író, újságíró. F: 1. 1938–1945: Diósszilágyi Éva, a makói kórház főorvosának leánya. Elvált. 2. Majláth Jolán (1917–1991) történész. Fia: Erdei András (1946–) építész; leánya: Erdei Sára (1947–) biológus, kandidátus.

Iskola

Elemi és középiskoláit Makón végezte. A szegedi Ferenc József Tudományegyetemen állam- és jogtudományi doktori okl. szerzett (1934), Hollandiában, Németországban és Svájcban hosszabb tanulmányutat tett (1935). Az MTA tagja (l.: 1948. júl. 2.; r.: 1956. máj. 30.).

Életút

Tanulmányai mellett rendszeresen dolgozott a családi gazdaságban. A Makó és Vidéke Hagymakertészeinek Termelő és Értékesítő Szövetkezete könyvelője (1934–1936), ügyvezető igazgatója (1936–1937), később apjával és öccsével együtt mintagazdaságot létesített Szigetszentmiklóson (1939-től). – Egyetemi hallgatóként a Bethlen Gábor Társaság és a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tagja, bekapcsolódott a falukutató mozgalomba, bejárta a Duna–Tisza közét (1928), a Dunántúlt (1929), majd az egész országot. Az egyetemen legnagyobb hatást a politikai elméleti előadások és Horváth Barna jogszociológiai stúdiumai gyakorolták, majd életre szóló barátságot kötött Bibó Istvánnal. Nyugat-európai tanulmányútja során az ottani szövetkezeti mozgalmakkal foglalkozott, s több marxista művet is elolvasott. Első szociográfiai írását a Századunk közölte (1931), első, feltűnően nagy sikerét a Magyarország felfedezése sorozatban megjelent könyve, a Futóhomok jelentette (1937). Művében a forradalmi átalakulás magyarországi letéteményesének – a munkásság helyett – a mezővárosi polgárosodó parasztságot nevezte meg. Az Országos Kossuth Párt titkára, döntő szerepet játszott a Márciusi Front (1937) és a népi írók által Makón megalapított Nemzeti Parasztpárt (NPP) létrehozásában (1939), az NPP egyik meghatározó személyisége, végrehajtó bizottságának tagja, lapjának, a Szabad Szónak munkatársa. Az 1943-as szárszói találkozó egyik főelőadójaként marxista szemlélettel elemezte a magyar társadalomfejlődést, Németh Lászlóval folytatott vitájában állást foglalt a szocialista út mellett. Az ország német megszállása után (1944. márc. 19.) illegalitásba vonult. A Magyar Front és az NPP megbízásából testvérével együtt átszökve a frontvonalon Makóra, majd Szegedre utazott (1944. okt.), ahol valószínűleg felvették az MKP-be, de tagságát titkosan kezelték. Részt vett a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front szervezésében, s rövid ideig első napilapjának, a Délmagyarországnak főszerkesztője. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés (Makó, 1944–1945) és Politikai Bizottságának tagja, nemzetgyűlési (Somogy vármegye, 1945–1947) és országgyűlési képviselő (Pest-Pilis-Solt-Kiskun és Bács Bodrog választókerület, 1947–1953; Bács-Kiskun megye, 1953–1967; Csánytelek, [Csongrád megye 11. számú választókerület], 1967–1971; Makó [Csongrád megye 15. számú választókerület], 1971 [megválasztva, de még az Országgyűlés megnyitása előtt meghalt]). A Fővárosi Tanács tagja (1950–1954). Az Ideiglenes Nemzeti Kormány belügyminisztereként tudomásul vette az MKP-nek a belügyi szervektől tkp. független politikai rendőrség kialakítására irányuló törekvéseit (1944. dec. 22.–1945. nov. 15). Az NPP Ideiglenes Intézőbizottságának (1944. dec.-től), Politikai Bizottságának (PB, 1946. márc.-tól) és Végrehajtó Bizottságának tagja (VB, 1947. febr.-tól), a párt alelnöke (1946–1947), Kovács Imre eltávolítása után az NPP főtitkára (1947. febr.-tól), a párt ún. balszárnyának vezéralakja. Az MKP-vel való feltétlen együttműködés híve, döntő szerepe volt a parasztpárt elsorvasztásában, majd a még működő pártokat gyakorlatilag megszüntető Magyar Függetlenségi Népfront Országos Tanácsának (OT) alelnöke (1949). Államminiszter (1948. szept. 9.–1949. jún. 11.), földművelésügyi miniszterként (1949. jún. 11.–1953. júl. 4.) közreműködött a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálásában, a nagy- és középbirtokos parasztságot sújtó ún. kulákpolitika végrehajtásában. Nagy Imre reformpolitikájának (“új szakasz”) egyik támogatójaként igazságügyminiszter (1953. júl. 4.–1954. okt. 30.), hivatali ideje alatt indult meg a törvénysértések áldozatainak rehabilitációja. Nagy Imre bukása után – saját kérésére! – ismét földművelésügyi miniszter (1954. okt. 30.–1955. nov. 15.), a Minisztertanács elnökhelyettese (1955. nov. 15.–1956. okt. 31.). Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején újból Nagy Imre közeli munkatársa, továbbra is miniszterelnök-helyettes, majd a szűkebb kabinet tagja (1956. okt. 30.–1956. nov. 4). Állást foglalt a többpártrendszer mellett, részt kívánt venni az NPP újjáalakításában, de a pártot szervező politikusok korábbi cselekedetei miatt elutasították közreműködését. Nov. 3-áról 4-ére virradó éjszaka Tökölön a szovjet csapatok kivonásáról tárgyaló Maléter Pál vezette küldöttség tagjaként a szovjet állambiztonsági szervek letartóztatták, egy hónapos fogság után a delegáció tagjai közül egyedül őt bocsátották szabadon. Ezt követően nem viselt többet vezető politikai tisztséget. Az MTA Mezőgazdasági Üzemtani Intézete, ill. 1962-től Agrárgazdasági Kutató Intézet (AKI) igazgatója (1957–1971). Az MTA főtitkára (1957. dec. 20.–1964. ápr. 24. és 1970. febr. 5.–1971. máj. 11.), alelnöke (1964. ápr. 24.–1970. febr. 5.). Részt vett az 1968-ban bevezetett új mechanizmusnak elnevezett gazdasági reform előkészítésében, főként a mezőgazdaság irányításának korszerűsítésében, az egyéni érdekeltséget figyelembe vevő ösztönzőrendszer elfogadtatásában. A Hazafias Népfront Országos Tanácsának (HNF OT) elnökségi tagja (1954–1964), a szervezet főtitkára (1964–1970). Az Elnöki Tanács tagja (1965. nov.–1971. máj.). A Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnoka (1951-től).

Emlékezet

Budapesten hunyt el, a makói református ó-temetőben nyugszik. Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság védetté nyilvánította (2006-ban).

Elismertség

A Magyar–Lengyel Társaság (1947-től), a Magyar–Bolgár Baráti Társaság, a Magyar–Jugoszláv Baráti Társaság társelnöke (1948-tól), a Magyar–Szovjet Baráti Társaság elnöke (1950-től). A Tanyai Tanács (1949-től), a Tudományos és Felsőoktatási Tanács, a Szövetkezeti Tudományos Tanács elnöke (1962-től). Az Országos Szövetkezeti Tanács (1947-től), a Magyar Országos Szövetkezeti Központ alelnöke (1947–1948). A Tervgazdasági Tanács (1947-től), a Magyar Nemzeti Bank (MNB) főtanácsa, a Magyar Értelmiség Nemzeti Bizottsága (1948-tól), a Magyar Tudományos Tanács (MTT, 1948–1949), a Népgazdasági Tanács (1949–1952) és a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa (TOT) tagja (1967–1971).

Elismerés

Magyar Szabadság Érdemrend (ezüst, 1947), Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal és nagykeresztje (1947), Magyar Népköztársasági Érdemrend (1950 és 1951), Munka Érdemrend (1960; arany, 1965), Felszabadulási Jubileumi Emlékérem (1970), Magyar Népköztársaság Zászlórendje (1970). Kossuth-díj (1948 és 1962), Akadémiai Aranyérem (1964), Demény Pál-emlékérem (posztumusz, 1998).