Névpont.hu

Keresés a következőre: Keresnivaló

    Részletes keresés

    Legfrissebb publikációk
    Aczél Endre
    Andorka Rezső , vitéz
    Andorka Rudolf, ifj.
    Magyarországi Boldog Pál
    Zolnay László, zolnai

    Laborfalvi Róza emlékezete 1.

    Életképek

    I. Az első szerep

     

    Laborfalvi Benke József felesége, Rácz Zsuzsi maga is színésznő volt, nem olyan híres, mint Kántorné vagy Déryné, de talán szép sikereket ért volna el. „Pápi” azonban nem engedte, hogy az asszony szerepeljen, házasságkötésük után leparancsolta a pódiumról. A teátristák arra is jól emlékezhettek, hogy a magából kikelt férj az egyik előadás alatt, lekergette asszonyát a színpadról. Mert bizony Benke indulatos ember volt, nem tűrte, ha ellenkeztek vele. Hosszú teátrumi karrierje alatt szinte mindenkivel összeveszett, jóllehet haragja hamar elillant, haragvó természete nehezen békélt meg. Laborfalvi Benke József valósággal rejtegette asszonya színészi tálentumát, különös módon azonban a szép sudár leánnyá fejlődött Juditból (azaz Rózából) erőnek erejével színésznőt akart faragni.

     

     

    „Hívott a nagyságos úr?

    Nem lehet-é mindjárt?

    Ha! Ha! Ha!”

     

    Ennyi volt az egész első szerepe, Nina szobalány szavai, a második felvonás közepén. Ezenkívül Rózának még egy tálcát is be kellett vinnie, valamint az ötödik felvonásban ismét színre lépett. A lengyelországi nyolcgarasos atyafiból Benjámin gróffá vedlett vőlegény, azaz Bartha János elé kellett kísérnie a kicsi Ballánét, aki a szegény Biankát alakította.

     

    A színfalak mögött izguló Benke alighogy meghallotta a végszót, valósággal a szípadra lökte Rózát.

     

    „Hívott a nagyságos úr?

    Nem lehet-é mindjárt?”

     

    A színpadon Róza hamar elhadarta a szövegét, Bartha rákacsintott, erre a leány elkacagta magát. Vidáman, felszabadultan nevetett, majd elszaladt: a publikum hatalmas tapssal fogadta az önfeledt örömet.

     

    A színfalak mögött izguló Benke karjaiba fogta leányát, aki nem kacagott már, zokogott.

     

    – Jaj nekem Pápi! Azt nem mondtam, hogy „Ha! Ha! Ha!”. Mi lesz most velem?

     

    A színfalak mögött izguló Benke vidáman, felszabadultan nevetett. Rózának fogalma sem volt róla, hogy a „Ha! Ha! Ha!” csak színpadi eligazító, s csupán kacagást jelentett…

    (Ignácz Rózsa: Róza leányasszony, 1942).

     

     

    A Benjamin Lengyelországból czímű darabban játszott először Laborfalvi Róza leányasszony Nina szobalány szerepében. Szép alakja, tiszta organuma és helyes szólejtése szép reményt nyújtja jövendője felől.

    (Honművész, 1833. október 31.)

     

     

    Laborfalvi Rozália először 1833. október 27-én lépett színre Heinrich Cuno Benjamin Lengyelországból vagy a nyolczgarasos atyafi című „erkölcsi vígjátékában”, Nina cseléd szerepében. A főhős, Benjámin úr napi nyolc garasból tengeti életét, s találkozik rokonaival. Van köztük olyan, aki segíteni akar rajta, van olyan, aki lenézi, és szívtelenül elutasítja. A vígjáték végén természetesen kiderült, hogy a szegény Benjamin úr valójában dúsgazdag, és mindenkit érdemei szerint jutalmaz és bűntet…

     

    II. Jelenés, igézet, tünemény!

     

     

    1.

     

     

    Özvegy Jókayné módfelett nyugtalan volt fia miatt. Jókay Móric hiába tette le ügyvédi vizsgáit, írásai, mindenekelőtt nagyregénye, a Hétköznapok váratlan sikere miatt úgy döntött, hogy ő bizony nem fog „prókátorkodni”, hanem író lesz, tolla után fog élni. Erre biztatta őt testi-lelki jóbarátja, az országosan ismert költő, Petőfi Sándor is. Ki hallott már ilyet? Egy ásvay Jókai csak nem lesz literátorrá! Még jó, hogy az a Petőfi felhagyott a komédiálással! Ha teátrista maradt volna, tán Móricot a csepűrágásra is rávette volna! Hisz az ő fia jó fiú, csak nagyon könnyen befolyásolható! Beleborzongott, ha Móric poéta lenne, akkor egy múzsa, egy olyan Csokonai-féle Lilla mit tenne azzal a fiúval? Aztán elvetette ezt az ostoba gondolatot.

     

     

    Özvegy Jókayné módfelett nyugtalan volt fia miatt. Talán mégsem kellett volna a széltől is óvnia legkedvesebb, legkisebb gyermekét. Jókay Móric sikerrel tette le ügyvédi vizsgáit, ám valósággal emberkerülő lett. A fiatal legény feltűnően zavarban volt, ha csinos tekintetek vizslatták, állandóan elpirult, pedig nem is olyan régen még két női szempár is nedvesedett miatta a féltékeny könnyektől. Weinmüller Franciska komáromi „szalonhölgy” és Asztalos Etelka, Asztalos István fiskális uram leánya, valósággal hajba kaptak Móricért, aki hol egyik, hol másik hölgyért „epedezett”. Hisz az ő fia jó fiú, csak nagyon könnyen befolyásolható! Beleborzongott, hogy Móricnak már két múzsája is volt, két Csokonai-féle Lilla, majd jót nevetett magában és elvetette ezt az ostoba gondolatot.

     

     

    Özvegy Jókayné, az ura halála óta mindig egyforma fekete ruhát viselt, fekete főkötővel, és sehogy sem lehetett rávenni, hogy kalapot öltsön. A kalap dámáknak való, engem az uram főkötő alá hozott, hát az marad a fejemen. A főkötő és a kalap akkor alig különbözött alakra egymástól, az áll alatt megkötve olyanforma volt, mint a félfedeles hintó felhajtója. Özvegy Jókayné szórakozottan megkötötte az álla alatt a főkötőjét, majd rövid pillantást vetett magára a tükörben. Most úgy nézek ki, mint egy teátrista nő nagy kalappal, jutott eszébe. Megint Móricra gondolt, aki most Pesten van, és ki tudja, mi lehet vele? Beleborzongott, hogy Móric tán Petőfi barátjával, komédiás nők után lófrál, majd jót nevetett magában és elvetette ezt az ostoba gondolatot.

     

     

    „Siessenek Móriczhoz! Veszélyesen beteg.”

    (Petőfi Sándor üzenete özvegy Jókay Józsefnéhez, 1846)

     

     

    Özvegy Jókayné az ura halála óta sohasem érzett még ilyen hatalmas fájdalmat, de férfiasan tűrte a szenvedéseket, és sehogy sem lehetett rávenni, hogy Móricnak megírja a történteket. Levél nem ment, hanem jött. Özvegy Jókayné szórakozottan bontotta a borítékot, majd rövid pillantást vetett az értesítésre. Most valóban úgy nézett ki, mint egy teátrista nő, látványosan megtántorodott, ám hirtelen jobban lett, nem fájt már neki semmije, csak az anyai szíve, amely eddig nem létező múzsák, Lillák miatt aggódott. Most azonban halálra rémült. Megint Móricra gondolt, aki most Pesten van, és ki tudja, mi lehet vele? Beleborzongott, hogy Móric barátja, Petőfi rövid üzenetében tán tapintatból nem írta meg a rémisztő valót, elszörnyedt, de nem tudta elvetni ezt az ostoba gondolatot.

     

     

    2.

     

     

    Jókay Móric súlyosan megbetegedett, tífuszban haldoklott. Édesanyja, nővére és legjobb barátja, Petőfi Sándor naponta többször meglátogatta, Móric azonban már sem családját, sem legjobb barátját nem ismerte meg, nehéz lihegéssel, mozdulatlan testtel feküdt. Néha magához tért, ekkor kinyitotta szemét, és különös dolgokat láthatott, hallhatott, majd öntudatlanul visszazuhant ágyába: nem tudott magáról, nem vett tudomást senkiről.

     

     

    Jókay Móric néha magához tért, ekkor piros pettyes, kék ruhás, barna kalapos, napernyős, fejedelmi termetű, fekete hajú asszonyt látott az utcai ablakon keresztül.

    – Jelenés! – gondolta magában, és elvesztette eszméletét.

     

     

    Jókay Móric néha magához tért, ekkor különös beszédet hallott, a fejedelmi termetű, fekete hajú asszony Lilláról, múzsákról, teátrumról beszélt, de nem látott semmit az utcai ablakon keresztül.

    – Igézet! – gondolta magában, és elvesztette eszméletét.

     

     

    Jókay Móric végre magához tért, ekkor különös, ismerős, tarka-barka embereket látott, fekete ruhás, fekete főkötős asszonyt, kefehajú, sárgás bőrű, sovány, izgatott férfit és egy másik asszonyt sötétkék ruhában, rózsaszín blúzban.

    – Hol van? – kérdezte, és kinyitotta a szemét.

    – Megébredtél Móric? – kiáltották egyszerre hárman is.

     

    – Hol van? – kérdezte újra, és tágra nyitotta nagy kék szemét, majd kisvártatva hozzátette: – Jelenés! Igézet!

    – Mindannyian itt vagyunk! – kiáltották egyszerre hárman is, majd egy éles férfihang szólalt meg: – Ígérem, jelenések nem vagyunk!

     

     

    A tífuszban súlyosan megbetegedett Jókay Móric harmadnapra túl volt az életveszélyen. Édesanyját, nővérét és Petőfit rögtön megismerte, ám hogy ki lehetett az a titokzatos Lilla, azt még sokáig nem fejtette meg.

     

     

    A tífuszból felgyógyult Jókay Móric édesanyja és nővére nemsokára hazautazhattak, özvegy Jókaynét Komáromban végre szakavatott „chirurgus” vizsgálhatta.

     

     

    A lábadozó Jókay Móric legjobb barátjába, Petőfi Sándorba karolva, kicsit imbolyogva sétálgatott a Duna-parton. Mindenféléről beszélgettek, ám Petőfit nem hagyta nyugodni valami. Csak megkérdezte hát, ki volt az a titokzatos „múzsa”, akit Móric oly sokszor emlegetett. Móric a szokásosnál is jobban elpirult. Most tudta meg, hogy lázálmában félrebeszélt, s szavait mások is meghallhatták.

     

    – Jelenés! Igézet! Tünemény! Tán egy álomkép? Tán egy múzsa? Tán maga Lilla? – gúnyolódott vele Petőfi.

     

    Móric nem válaszolt, dacosan összeszorította ajkait.

     

     

    – Jelenés! Igézet! Tünemény! Tán egy álomkép? Tán egy múzsa? Tán maga Lilla? ismételte Petőfi, majd hozzátette: – Te tényleg meggyógyultál, és magára hagyta barátját.

     

     

    Talán tényleg meggyógyultam, talán csak most vagyok valóban beteg, gondolta Jókay Móric és tényleg örült annak, hogy gondolatait ezúttal mások nem hallhatták…

     

     

    3.

     

     

    Ásvay Jókay József jogtudor, ügyvéd, táblabíró özvegye, banai Pulay Mária és leánya, Vályi Ferencné Jókay Eszter Komáromból Madarra kirándultak 1846 nyarán. Családi köszöntőre indultak, a népes Jókay család egyik tagjának neve napját ünnepelték. Útközben felfordult a hintó, az idős asszony „megzúzta magát,” karját törte. Jókayné kimondhatatlan kínokat élt át, el is ájult, így hát hazafelé, Hetényben, megálltak Végh Mihály református lelkipásztor hajlékában, ahol az orvoslással is foglalkozó, még az özvegyasszonynál is idősebb, roppant barátságos házaspár segített „életre locsolni” Mária asszonyt, és igyekezett megnyugtatni az édesanyjáért aggódó Vályinét.

    Végh Mihály hetényi református lelkipásztor felesége Vajda Julianna, Csokonai híres Lillája volt.

     

     

    Jókay Móric 1846-ban, amikor tífuszban súlyosan megbetegedett, Szigligeti Edééknél lakott, a folyosóra néző udvari szobában. Özvegy Jókayné megtiltotta családjának, hogy a betegségéről értesítsék Pesten lakó, legkisebb gyermekét, Móricot. Az asszony balesetéről mit sem tudó Petőfi ugyanakkor hírt küldött a családnak Móric betegségéről: özvegy Jókayné és leánya, Eszter azonnal útnak indultak. Petőfi mindössze egy mondatból álló sürgönye miatt a legrosszabbról tartottak.

     

     

    Jókay Móric 1846-ban Szigligetiéknél halálos betegen, lázálmában látta meg először Laborfalvi Rózát, aki gyakran látogatta meg legjobb barátját, Szigligeti Edét és családját.

     

     

    Jókay Móricnak 1846-ban Szigligetiéknél halálos betegen, nemcsak lázálmai, hanem különös hallucinációi is voltak Lilláról, teátrumról, múzsákról.

     

     

    Jókay Móric meghallotta, amint édesanyja és nővére arról a balesetről beszélgetnek, amelynek következtében megismerkedhettek Csokonai múzsájával, Lillával…

     

    Jókai Móric meglátott egy gyönyörű, ismeretlen asszonyt, és véletlenül meghallotta, amint az gyermeke elhelyezéséről beszélgetett Szigligeti Edével. A gyermekét egyedül nevelő asszonynak, Laborfalvi Rózának azt javasolta Szigligeti Ede, hogy a kisleányát Csapliczky Lilla intézetében helyezze el. Jókai Mór még sokáig nem tudta, ki lehetett az a titokzatos múzsa, ki lehetett az a tünemény, az a gyönyörű asszony?

     

    Jókai Mór nemsokára megismerte Laborfalvi Rózát, akit azonnal a szívébe fogadott. Jókai nem törődött semmiféle gonosz szóbeszéddel, ármánnyal, rágalommal, mert az ő szerelme leolvasztott Rózáról minden salakot.

     

    Jókai Mór csak a múzsát látta, a tüneményt, a jelenést, az igézetet…

     

     

     

    III. Március idusa a Nemzeti Színházban

     

     

    A Nemzeti Színházban, 1848. március 15-én, szerdán, az 1847/48-as színiévad 276. bérleti adásaként, Frédéric Soulié francia szerző Két anya gyermeke című drámája szerepelt volna. Délben kis küldöttség kereste fel Bajza József színidirektor urat azzal a kéréssel, hogy a francia színmű helyett egy magyar nemzeti drámát, a Bánk bánt tűzze műsorára. A forradalmi lelkesedés mindenkit magával ragadott, az igazgató és a teátristák is azonnal módosították a programot, sőt a szereplők Egressy Gábor javaslatára, a szereplők vállalták, hogy valamennyien magyar nemzeti viseletben és kokárdával szerepelnek majd. (Laborfalvi Róza ugyan meglehetősen különösnek találta, hogy Merániai Gertrúd és testvéröccse, Ottó, piros–fehér–zöldben, illetve atillában lépjenek színpadra ám közbevetését lehurrogták…)

     

    Az este hét órakor kezdődött előadásra ötszázötvenkilencen váltottak jegyet (azaz a szabadjegyesekkel és a bérlettulajdonosokkal együtt közel ezer néző lehetett a nemzeti teátrumban.) A nézőtér díszkivilágításban volt, minden fényárban úszott, az előadás megkezdődött, az első felvonás minden rendbontás nélkül lezajlott. Nyolc óra körül, azaz a második felvonás kezdetén azonban utcai tüntetők nyomultak be a színházba azzal a hírrel, hogy Nyáry Pálék kiszabadították börtönéből a rab Stancsicsot (azaz Táncsics Mihályt), aki nemsokára megjelenik a színpadon. A nemzeti dráma félbeszakadt, a zenekar a Rákóczi-indulóba kezdett, majd a Marseillaise következett, utána Erkel Ferenctől a Hunyadi László című dalmű legnépszerűbb áriáit énekelték. Végül Egressy Gábor elszavalta, testvére, Egressy Béni, elénekelte a Nemzeti Dalt, a Himnusz is elhangzott már, ám mindhiába. Táncsics csak nem jött, a közönség pedig őt követelte újra és újra!

     

     

    Hirtelen Petőfi Sándor ugrott a színpadra, lelkesítő beszédet mondott, a magyar „revolúciót” éltette, majd igyekezett lecsillapítani a felhevült, Táncsicsot követelő nézősereget.

     

     

    Hiába.

     

     

    Hirtelen Jókai Mór ugrott a színpadra, lelkesítő beszédet mondott, a hős Táncsicsot és a magyar „revolúciót” éltette, lelkesítő beszédében ugyanakkor azt is elárulta, hogy a mai nap hőse, Táncsics Mihály súlyos beteg, sajnos személyesen nem tud megjelenni az őt követelő nézősereg előtt.

     

     

    Hiába.

     

     

    Hirtelen Laborfalvi Róza termett Jókai Mór mellett: nem mondott lelkesítő beszédet, nem dicsőítette a magyar „revolúciót”, egy szót sem szólt.

     

     

    Merániai Gertrúd, fején gyöngyös pártával, díszmagyarban, keblén piros–fehér–zöld kokárdával jelent meg Jókai mellett.

    Róza levette mellényéről a kokárdát, és átnyújtotta Jókainak.

     

     

    A közönség meghatottan ünnepelte a szó nélküli jelenetet.

     

     

    Jókai boldog volt.

     

     

    Petőfi dühöngött…

    Szerző: Kozák Péter

    Műfaj: Történet

    Megjelenés: nevpont.hu 2019

    Foglalkozások

    agrárpolitikus (23), állatorvos (72), állattenyésztő (17), antropológus (12), atléta (19), bakteriológus (15), bányamérnök (39), belgyógyász (79), bencés szerzetes (33), bibliográfus (23), biofizikus (12), biokémikus (37), biológus (186), bíró (15), bőrgyógyász (17), botanikus (61), ciszterci szerzetes (16), csillagász (17), diplomata (40), edző (71), egészségpolitikus (10), egyházi író (21), egyháztörténész (10), emlékiratíró (11), énekes (14), entomológus (25), építész (66), építészmérnök (26), építőmérnök (32), erdőmérnök (48), esztéta (33), etnográfus (78), evangélikus lelkész (13), farmakológus (20), feltaláló (27), festő (122), festőművész (119), filmrendező (15), filológus (58), filozófus (76), fizikus (113), fiziológus (15), fogorvos (19), földbirtokos (12), földmérő mérnök (19), folklorista (35), fül-orr-gégész (24), gazdasági mérnök (105), gazdasági vezető (13), gazdaságpolitikus (38), genetikus (12), geofizikus (14), geográfus (55), geológus (71), gépészmérnök (159), grafikus (70), gyermekgyógyász (37), gyógypedagógus (14), gyógyszerész (39), hadtörténész (15), helytörténész (14), hidrológus (13), honvéd tábornok (71), honvédtiszt (21), ifjúsági író (11), immunológus (10), iparművész (17), író (960), irodalomtörténész (276), jezsuita szerzetes (11), jogász (318), jogtörténész (18), karnagy (12), kémikus (175), kertész (31), kertészmérnök (20), klasszika-filológus (42), kohómérnök (23), költő (182), könyvtáros (68), közgazdász (186), kritikus (52), kultúrpolitikus (22), labdarúgó (34), levéltáros (89), matematikus (97), mérnök (695), meteorológus (14), mezőgazda (126), mezőgazdasági mérnök (104), mikológus (12), mikrobiológus (26), miniszterelnök (24), műfordító (214), műgyűjtő (20), művelődéstörténész (37), művészeti író (14), művészettörténész (92), muzeológus (87), nagybirtokos (64),


    © Névpont, 2020. | A címszavakat írta, szerkesztette: Kozák Péter | Kapcsolat: kozakpeter@nevpont.hu, nevpont@kozakpeter.hu